Az első séta

2014 január 4. | Szerző: L.C.G.

Nemcsak a délutáni teára, de a sétákra is rászoktam. Ezzel önmagában még semmi gond nincsen, hiszen kell a testmozgás, a friss levegő, csakhogy eddig még nem sikerült a megszokott forgatókönyv szerint kivitelezni egyetlen sétámat sem. Abban persze nem is lenne semmi érdekes, ha felöltöznék, elindulnék, sétálnék és hazajönnék. Rendszerint napsütésben indulok és elkap a jégeső/zápor/zivatar/eső/bármilyen csapadék, vagy eltévedek vagy a helyi pub előtt esek hasra. Az időjárási viszontagságok megszokottak, Írországban vagyok. Az eltévedésre való hajlam velem született. Lehet nálam térkép, GPS, megkérdezhetek bárkit aki az anyanyelvemen beszél, akkor sem lesz számomra sétagalopp eljutni A pontból B-be.  Meglehetősen egyszerűek a lehetőségeim: egy, azaz EGY főutcából áll a “város”, így másoknak lehetetlen eltévedni, de nekem nem kihívás 😀

Szóval az első séta. Már legalább 5 napja voltam a házban és aznapra elállt az eső – gondoltam én, naiva -. Itt az idő, nincs mit tenni, most vagy soha, meg kell tennem… elindulok! Mivel vidéki “városról” van szó, ezért nem a legjobb ruhámban indultam. (A második legjobbat vettem fel.) Mielőtt elhagytam szép hazámat vettem egy lila nadrágot. Igazán kedvelem a lila színt, de úgy éreztem, hogy a 40 darab szoknyám mellé legalább egy nadrág elkél errefelé. Felveszem a nadrágot, csini felső (ami úgysem látszik a kabát alatt), némi természetes hatású make up, mert hát anélkül mégsem léphetek ki az utcára (ahol rajtam kívül mindenki magasról tesz rá, hogy miben közlekedik a “városban”), és a terv! Terv nélkül egy lépést sem – szól a mottóm. Megterveztem hát, hogy elsétálok a főutcán, egészen a város határát jelző tábláig (kb. 400 méterről beszélek), majd vissza. Dehogy egy kis látványosságot is lássak kitaláltam, hogy elmegyek a helyi pub előtt, nem megyek be, csak szexin lelassítok és benézek.

Délután 4 óra, kilépek az ajtón és előttem a világ, megyek amerre a lábam visz (és a tervem). A helyzet az, hogy hiába terveztem el, hogy milyen jót fogok sétálni, nem egész egy perc alatt már a főutcán voltam, ezért visszavettem a tempóból, nem 5 percért öltöztem ki. Szóval sétálok, sétálok, majd megpillantottam a pubot. Szexin lelassítottam (elképzelted, mi?) és oldalra fordítottam a fejem, hogy benézhessek az ablakon. Be is néztem, azzal nem volt gond, de mivel nem a lábam elé néztem, ezért becsúsztam a sáros pocsolyába. De időben hárítottam az esésemet, így csak a két tenyeremet és a két térdemet érte károsodás, valamint a tervemet és a méltóságomat. Gyorsan (és meglehetősen nem szexin) felálltam, anélkül, hogy benéztem volna a pubba és haladtam tovább, miközben számba vettem a sérüléseket: felhorzsolt tenyerek, minden bizonnyal vérző térdek, nyakig sáros voltam és még a nadrág is elszakadt a térdemnél… Semmi gond, nem kell feszkó (itt már tiszta para voltam), megszületett a nagy ötlet; lemegyek a folyópartra rendbe szedni magam. Hát azért képzelhetitek, hogy azzal az egy darab papírzsebkendővel nem sokra mentem, ráadásul a parthoz vezető csúszós lépcsők újabb kihívásként szolgáltak, hiszen átmentem bicebócába. A lényeg a lényeg, hogy oda a tervemnek, most mi lesz, nem mehetek haza ilyen sárosan és mocskosan, valamit ki kell találni, hideg a víz, nagyon sáros vagyok, nem is láttam a pasikat a pubban és szétszakadt a térdemen az egyetlen gatyám… Ebben az elkeseredett helyzetben felhívtam két barátnőmet, akikkel jól kinevettük a helyzetet és saját magamat, de megoldást nem találtunk a problémára. Időközben elindultam a folyó partján, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert amit én ösvénynek hittem, az valójában nem ösvény volt, és így csak a térdig érő sáros és csúszós fűben botladoztam a hideg vizű folyó mellett, ráadásul be is sötétedett, mindössze 10 perc alatt! De legalább jó is kisült az egészből, a sötétben nem látják, hogy tiszta sár vagyok (persze, mert nem kapcsolnak villanyt?), ezért elindultam hazafele. Közben elkezdett szakadni az eső is, tehát egy remekbe szabott 5 percnek nézhettem elébe. Hazaértem, megázva, sárosan, szakadt nadrágban és fáradtan.

Nagyjából sikerült híven összefoglalnom a történéseket.

Mindig is problémáim voltak a címadással, túl sokat gondolkodom rajta…

2014 január 3. | Szerző: L.C.G.

Üdvözlök mindenkit!

Bár ez egy kissé hivatalos köszöntés, de korántsem szeretném ha annak vennétek. Mindössze üdvözlök mindenkit, aki erre téved. Ez a felkiáltójel meg pont egyáltalán nem rám vall, én inkább az a szmájlis típus vagyok 🙂 

Nem mondhatnám, hogy annyi minden történik velem, hogy arról könyvet lehetne írni, nem is pályázom ilyesmire, csak gondoltam kiírok magamból egy pár dolgot. Grafomán azért nem vagyok, annyi időm pedig nincs, hogy folyamatosan gyártsam a bejegyzéseket, tehát túl gyakori posztokra nem is kell számítani. 

A keletkezési körülményekről annyit, hogy több ismerősöm is megkérdezte nem-e írnék blogot, és hát eddig nem is fontolgattam, de megfogadtam, hogy ha a mai sétámról hazaérek, akkor leírom a délutáni történéseket. 

Nem szeretek a dolgoknak nevet és/vagy címet adni, a facebook-posztjaimat is legalább tízszer átírom és egy minimum félórás töprengés előzi meg a “post”-ra kattintást. Szóval egy kicsit szeretem túlbonyolítani a dolgokat. 

A blog nagyjából arról fog szólni, hogy miként tengetem a napjaimat egy ír kisvárosban. Oké, ez még önmagában a saját érdeklődésemet sem kelti fel, de ezeket a történéseket (mert azok azért lesznek) némi öniróniával (vagy szarkazmussal esetleg reflektív gondolatokkal) spékelem majd meg. 

Úgy vélem, ennyi elég lesz bevezetésnek, a többi meg majd kiderül. Vagy nem 🙂 

 

Helló Világ!

2014 január 2. | Szerző: L.C.G.

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!